„Támogató a magyar gazdasági környezet” Interjú Tálos Péterrel

Milyennek ítélik meg a hazai vállalatok gazdálkodási környezetét?

A Joint Venture Szövetség több száz vállal­kozást számlál tagjai között, épp ezért tel­jesen egységes véleményt természetesen nem tudok adni. Azt gondolom ugyanak­kor, hogy a magyarországi gazdálkodási környezet jó, az adminisztrációs terhek egy részében számottevően előrébb tar­tunk, mint a régió több országa. Nálunk sokkal jobban kiépült az adminisztrációs feladatok elektronikus ügyintézésének le­hetősége – pár évvel ezelőtti tapasztala­tom, hogy Lengyelországban például 4–6 hetet kellett várni egy cég bejegyzésére a cégbíróságon, míg nálunk ez már akkor is néhány órát, legfeljebb 1-2 napot vett igénybe. Bár a jogszabályok szerint itt is, ott is az alapításától jogképes egy-egy vál­lalkozás, ott egy be nem jegyzett céggel senki nem akar üzletelni. Márpedig egy-egy vállalkozás azért jön létre, mert konk­rét tervei, elképzelései vannak – ilyenkor a többhetes helyben járás aligha jó hívószó.

Persze, a Joint Venture Szövetség nem elsősorban az induló cégeket képviseli, de az elektronizáltság nagyfokú elterje­dése nagyban megkönnyíti tagjaink életét is. Hogy másik példát hozzak: bár a vám­igazgatás terén egységes EU-vámkódex működik, de átvétele a tagállami jogren­dekben különböző. Azzal, hogy Magyar­ország a vámfelügyelet melletti feldolgo­zást és a belépésünk első napjától kezdve konzekvensen az EU-s szabályozásnak megfelelő szakigazgatást tart fenn, a ha­zai vámszervek sokkal tapasztaltabbak, nagyobb szakértelemmel rendelkeznek, mint a környező országok némelyikében. Ennek előnyeiből a cégek is részesednek: a tapasztalati tudás miatt a hazai vámtiszt­viselők sokkal jobban képben vannak, s ezért számottevően rugalmasabbak is az uniós megoldásokat jóval később átültető külföldi kollégáiknál.

A kormányzat által meghirdetett továb­bi bürokráciacsökkentés szintén üdvöz­lendő, hiszen a cégek életében ez – bár tisztában vagyunk jelentőségével az állam számára – árbevételt nem termelő tevé­kenység, minél kisebb tehát az erre a cél­ra fordítandó idő és energia, annál ked­vezőbbé válik a gazdálkodási környezet.

Sokak szerint egy ország sikerét a be­fektetői környezet szabja meg: mennyi­re vonzóak a hazai adószabályok? Ezen a téren hogy állunk ön szerint?

A befektetői környezet nem rossz. A tár­sasági adókulcs még régiós összevetésben sem magas, az áfa pedig egy cég eseté­ben normális esetben csak finanszírozási kérdésnek minősül. Bár mind a fogyasz­tás, mind a vagyon, mind pedig a jövede­lem adóztatásával kapcsolatban vannak pró és kontra érvek, én személyesen azt gondolom, helyes az a kormányzati irány, amely a fogyasztást terhelő adókra helye­zi a hangsúlyt. A jövedelemadók eseté­ben azon persze lehet vitatkozni, hogy az egykulcsos vagy épp a progresszív több­kulcsos adózás a jobb, ám ennek eldön­téséhez az adott ország helyzetét is figye­lembe kell venni. Véleményem szerint hazánkban még mindig inkább a tőkefel­halmozás támogatására van/lenne szük­ség – erre pedig az egykulcsos rendszer alkalmasabb.

Az adóterhelés harmadik útja a vagyon adóztatása lenne, ám itt komoly veszélyt jelent a kasztosodás. Vagyonalapú adóz­tatást alkalmazó országok esetében elő­fordul, hogy akár a lakóközösségeken is meglátszik az, hogy az ott lakók épp me­lyik kereseti körhöz tartoznak – ezekben az országokban elképzelhetetlen, hogy egy nyugdíjas ott tudjon maradni abban a lakásban, amiben korábban évtizedekig élt a családjával, hiszen pl. az ingatlanadót nem tudja az alacsony jövedelméből fi­nanszírozni, így az évek alatt felmorzsolja a tartalékait.

Szerintem fontos, hogy a különböző tár­sadalmi rétegek tagjai ne különüljenek el egymástól – személyes élményem, hogy a Johnson & Johnson egyik eurómilliárdos főrészvényese hétvégéken maga is Stock­holm egyik elővárosának a lakosság kö­rében népszerű bevásárlóközpontjában vásárol be saját maga, pont úgy, mint bár­melyik – a környéken lakó – középosztály­beli polgár.

Visszatérve a szövetség tagságára: mi­után döntően külföldi cégeket képvi­selnek, jelent-e könnyebbséget tagsá­guknak, hogy az idei évtől hazánkban is elterjed az IFRS számviteli szabvány használata?

Természetesen a tagság döntő részének érdemi könnyebbséget jelent ez a hír, hi­szen az anyacégnek az esetek döntő ré­szében IFRS szerinti jelentést is kellett készíteni. Maga az átállás ugyanakkor meglátásom szerint nem jár majd eget­verő változásokkal azok esetében sem, akik eddig a magyar számviteli szabvány (MMSZ) szerinti kimutatásokat alkalmaz­tak, hiszen a pénzügyi kormányzat évek óta közelíti a két jelentéstípus adattartal­mát. Ez a munka még az egykori pénz­ügyminisztériumban, a SZAKma jelenle­gi szerkesztőbizottsági tagja, Nagy Gábor idejében kezdődött – szóval jó ideje zajlik a folyamat.

Tartalmi kérdésekre térve: ahogy az IFRS, úgy az MMSZ is alkalmas volt a rej­tett kockázatok kimutatására, azonban természetes, hogy az immár egységes el­vek miatt a jövőben az ellenőrzések ös­szehangolása is sokkal könnyebb lesz, hi­szen nem kell majd egy-egy cég esetében az eltérő gyakorlatból eredő különbségek miatt külön értékelni az adatokat. Az il­letékesek nem is csináltak titkot abból, hogy a cél legalább az unión belüli ellen­őrzések egységesítése. Persze, a világban továbbra is több a fehér folt, hiszen egy­előre nem a várt ütemben halad az IFRS és az amerikai standard, a US GAAP ös­szehangolása, hogy a világ többi országá­nak rengeteg eltérő gyakorlatáról már ne is szóljunk.

Márpedig az EU-ban hangsúlyos cél lesz a közös Európát meghatározó alapelvek­kel, mint a vállalkozás szabadságának jelszavával visszaélő cégekkel, az adó­elkerülőkkel szembeni fellépés. Ezért a nemzetközi cégek kiemelt figyelemre számíthatnak.

Nem is baj ez. Az a véleményem, hogy adjuk meg a királynak azt, ami a királyé. Nemzetközi cégeknél az adóelkerülés problémája leginkább a transzferárazás kapcsán kerülhet napirendre. A nemzet­közi adózási alapelvek szerint minden or­szágban, ahol az adott cég állandó üzleti tevékenységet folytat, ott az adott ország adóhatósága kapja meg azt az összeget, ami neki az ott végzett tevékenység alap­ján jár. Természetesen minden vállalatnak joga, sőt elemi érdeke is az adóoptima­lizálás – ennek elmulasztása versenyhát­rányt okozhat –, de a folyamatnak a jog­szabályok jóhiszemű alkalmazásán kell alapulnia.

A másik oldalt az adókedvezmények képviselik. Ennek kapcsán sokan azt ve­tik Magyarország szemére, hogy a befek­tetések magunkhoz vonzása érdekében talán túlzottan is élünk ezzel a módszer­rel. Mit gondol erről?

Az euró az egyetlen általam ismert valu­ta, amely mögött a közös monetáris po­litika mellett hangsúlyosan nemzeti ha­táskörben van a fiskális politika, így az adórendszer jelentős része is. Mivel az uniós joganyag szerint – Nagy-Britan­nia és Dánia kivételével – minden tagál­lamnak idővel be kell vezetnie az eurót (nagy és tisztázatlan kérdés, hogy mikor), az uniós fenntartások ránk is vonatkoz­nak annak ellenére, hogy pillanatnyilag Magyarország nem az euróövezet része. Önmagában jogos felvetés, hogy a rend­szer stabilitásához a nemzetállami fiská­lis politikák közelítésére van szükség, ám azt is tolerálni kell, hogy számottevően eltérő fejlettségű tagállamokról beszé­lünk. Az előbb már említettem, hogy a kedvező befektetői környezet egyik alap­vető ismérve a megfelelő, támogató adó­rendszer, épp ezért érthető, hogy az egy­előre lemaradásban lévő tagállamok, így Magyarország is igyekszik kihasználni az adózás terén meglévő szabadságát azért, hogy új befektetésekkel segítse elő a fel­zárkózást. Az is érthető szándék, hogy az eltérések csökkenésével párhuzamo­san egyre jobban egységesülhetnek a szabályok, de azt gondolom, soha nem fognak 100 százalékban egyezni az EU tagországainak eljárásai. Jó példa erre az Egyesült Államok: egyrészt bizonyos kér­désekben rendkívül szigorú központi fis­kális szabályozás érvényesül, ugyanakkor tagállamonként ott is számos eltérést ta­pasztalunk. Valamilyen, konszenzuson nyugvó hibrid megoldás és az ehhez ve­zető út világos kijelölése kell – ez szol­gálja a cégek érdekét is, hogy tervezhető legyen számukra a jövő.

Tálos Péter

1971-ben született, tanulmányait a pécsi Janus Pannonius Tudomány­egyetem Közgazdaságtudományi Karán végezte.

Korábban a finn Ensto, majd Eimo vállalatcsoport magyar leányvál­lalatának kontrollere, majd utóbbi vállalat ázsiai adminisztrációjáért (pénzügy, HR, IT stb.) felelős igaz­gatója volt.

2003 óta dolgozik a Foxconn cso­portnál, előbb a Foxconn WLBG Americas regionális business kont­rollere és vezérigazgató-helyettese volt, majd 2004 óta a magyar cég­nél dolgozik.

2007 decembere óta ügyvezetője a cégcsoporthoz tartozó PCE Paragon Solutions Kft.-nek, 2013-tól pedig az FIH Europe Kft.-nek is.

2011–2014 között ellátta a len­gyelországi leányvállalat – a PCE Paragon Invest Sp. z o. o. ügyveze­tői feladatait is.

2015 májusa óta a Joint Venture Szövetség elnöke, a Menedzse­rek Országos Szövetsége elnökségi tagja.