Hírek

/ 2017. decemberi lapszám

 Adóhiány és jogkövetkezmény

Az elsőfokú adóhatóság megállapította, hogy az adózó könyvelt iratai nem al­kalmasak a valós adó alapjának megálla­pítására. A revízió az adózó árbevételét becsléssel állapította meg. A becslés mód­szereként a revízió az adózás rendjéről szóló törvény (a továbbiakban: Art.) 108. paragrafus (5) bekezdését jelölte meg, mi­vel a társaság iratai, nyilvántartásai ren­delkezésre álltak. A becslési eljárás során az adathordozón tárolt, készpénzzel ki­egyenlített megrendelések felhasználá­sával becsülte meg a revízió a társaság bevallási időszakok szerinti, személy­szállításból származó összes készpénzes bevételét. Az így meghatározott bevétel­ből levonta a készpénzes bevallott bevé­telt, és ezen összegből a felülről számított adókulcs alkalmazásával határozta meg a készpénzes személyszállításból származó árbevétel-különbözetet és az erre jutó fel­számított áfa összegét, figyelembe véve a készpénzes belföldi és a készpénzes – hi­telt érdemlően igazolt – nemzetközi sze­mélyszállítás arányát.

Mindezek következményeként az adó­hatóság az adózó terhére a vizsgált idő­szakra 45 millió forint adóhiánynak mi­nősülő adókülönbözetet, továbbá jogkö­vetkezményként 50 százalékos mértékű adóbírságot és késedelmi pótlékot állapí­tott meg.

Az adózó fellebbezése folytán eljárt másodfokú hatóság határozatával az el­sőfokú határozatot helybenhagyta. Kifej­tette, hogy az elsőfokú adóhatóság az Art. 108. §-a alapján lefolytatott becslé­si eljárása megalapozott volt. A beszer­zett nyilatkozatokból, az adózói nyilván­tartásokból kinyert adatok összevetésé­vel és együttes értékelésével helyesen állapította meg az elsőfokú adóhatóság azt, hogy a vállalkozás iratai nem alkal­masak a valós adó alapjának megállapí­tására. Mivel adózó által készített és in­formatikai rendszerben rögzített nyilván­tartásokon alapul a kiválasztott becslési módszer, ezért az alkalmas a valós adó­alap megállapítására.

Elutasított kereset

Az adózó képviselője a jogerős másodfo­kú adóhatósági határozatot bíróság előtt megtámadta, keresetében a határozat hatályon kívül helyezését és az adóha­tóság perköltségben marasztalását kérte. A társaság a becslés jogalapját nem vi­tatta, az alkalmazott becslési módszert azonban jogszabálysértőnek tartotta. Az adózó képviselője szerint az adóha­tóság az ellenőrzése során a tényállást a döntéshozatalhoz szükséges mértékben nem tisztázta, nem vett figyelembe lé­nyeges, a társaság javára szolgáló ténye­ket. Kifejtette keresetében, hogy a bizo­nyítási teher Art. szerinti szabálya nem menti fel az adóhatóságot az alól, hogy minden lényeges körülményt figyelembe vegyen.

A bíróság – a felek előadása, illetve a közigazgatási iratok alapján – megálla­pította, hogy adózó keresete alaptalan. Rámutatott arra, hogy felperes kerese­te lényegében azonos a fellebbezéssel, amelyre a másodfokú határozat érdem­ben reagált. A becslés jogalapja fennállt, a bíróság nem észlelt a rendeltetésszerű joggyakorlásba ütköző adóhatósági eljá­rást. Álláspontja szerint a tényállást az adóhatóság kellő mértékben feltárta, az alperes adóhatóság az eljárási szabályo­kat maradéktalanul betartotta, és a bizo­nyítékok mérlegelésének okszerűsége is kitűnt.

A felperes adózó nem hivatkozott olyan konkrét adatokra, körülményekre, amely a becslési módszer helytállósá­gát megkérdőjelezte volna, s amelyekből következően az adóhatóság által alkal­mazott módszer a valós adóalap meg­állapítására alkalmatlan lett volna, vagy kétséget ébresztett volna az alkalmazott módszer helyességében.

Mindezek alapján a bíróság megálla­pította, hogy a becslés során választott módszer alkalmas a reális adóalap való­színűsítésére, ezt kellően bizonyítottnak értékelte, így a társaság keresete alapta­lannak bizonyult, melyre tekintettel azt a bíróság elutasította.